Föld – evő

     Szotyola héjat köptem a délután-pocsolyába. Egyből szétszaladt a lemenő nap stabilnak hitt képe. Vártam egy kicsit, hogy a hullámok lenyugodjanak és, beleléptem. Akarattal. Csak azért is. A víz a cipőmbe szaladt. Jól esik néha egy kis életszidogatás, még ha nekem kell is kreálnom az okát. Olyankor összemosódik minden. Az ablakokban látott képek, az utcai fények és az emberi remények. Könnyen megy. A kép, fehér bársony – fiatalból csúszik át nikotinos – vénbe. Nincs határ. Nem is kell. Tudok úszni az árral. Tartom az iramot. Kiszakadok egy kicsit magamból, hogy visszatérve a realitásba, el tudjam viselni azt. Ilyenkor úgy érzem, kétféle életem van, az egyikben álmodó képes vagyok, a másikban pedig eltemetem azt, és szitok-virágokat viszek a sírjára.
     Nincs rajtam smink. Pucéran szelem az utcákat, de egy kíváncsi tekintet sincs, aki zavarba ejtene miatta. Ilyenek a nagyvárosi népek. Színesek, búsak és üresek.
     Megálltam. A lámpa sárgáról pirosra váltott. Mellém, elém és mögém folytak az emberek és a bágyadt, üres tekintetek. Karót nyelve álltak körülöttem. Néhányuk szemében ugyan ott derengett a lámpa vér színe, viszont legtöbbjüknél a szem alatti karikák és a szem feletti és körüli fáradtság-ráncok látszódnak. A lámpára fókuszálnak, csak én tekingetek erre és néha arra is. Inkább erre, mert ezen az oldalamon többen állnak a bánatosak.

     Óh, igen. Ezek az emberek bánatosak, látszik a megereszkedett tokájukból, az ajkuk biggyesztéséből, a lezser testtartásból amiről mindig az jut eszembe, hogy megtört a gerincük a sorsuk terhe alatt. Bánatosak és egyformák is. Bizony. Egyforma gyerek és felnőtt, nő és férfi, idős és fiatal. Bánatos gyümölcsök és zöldségek mind. Bánatos kelbimbó és szomorú banán, fáradt répa és dühös narancs. Sokáig kell nézni őket, hogy kirajzolódjanak a különbségek, már értik, gyümölcs és zöldség szinten. Mert amúgy nincs.

     Mellettem, közvetlenül jobbról egy kiábrándult kukorica áll. Agyon szoláriumozott sárga bőre természetesnek hat barna kalapja és zöld trikója alatt. Dekoltázs híján mellei mint két apró, de pattanásig felszült kukorica szem. Kalap-bajusz, trikó-csuhély és a nadrágnak köszönhetően a kukorica szár is megvan. Ő is előre bámul. Különösen idegennek tűnik a többi között és mivel nem szeretem az idegeneket, ugyanazt teszem, amit mindig is szoktam. Történeteket találok ki a külsejéhez, hogy közelebb érezhessem magamhoz. A Futaki út végén található kórházból jön, mert a nyolcvan éves nagymamája egy wellness hétvégén mikróba ülve kipattogott. Az orvosok a kezelésért egy kisebb vagyont is elkérnek. Nem fogja tudni kifizetni, ezért olyan kiábrándult, bánatos. Most pedig, ha jól látom, megpróbálja elhessegetni ezt a gondolatot, és a buszmegállóra koncentrál, hogy amíg oda nem ér, ne érkezzen meg a 4-es számú busz. Ezen is spórolni akar. Segítek neki a koncentrálásban. Szemeim összehúzom, enyhe csücsör, és rövid ideig visszatartom a levegőt. Két másodperc így fél napnak is tűnhet. Ráun az ember egykönnyen.
     Levegőt kéne venni. Azzal megtörném ezt az állapotot. Akkor hallgat az ember igazán, ha nem is lélegzik. Teste akkor csendes. Szeretem megélni ezt az állapotot, már kiskorom óta. De ez, ez itt más. Ez a csend sokkal nyomasztóbb. Talán a tudat, hogy rossz neki, talán a többi csend körülöttem, a többi visszatartott lélegzet már el is tompítja az én csendem szépségét? Mérhetetlen mély, mámorító és szorosan ölel. Meg kell törnöm, de nehezebb lesz, mint hittem. Ha már sikerült így kialakítani, a megszakításának is meg kell adni a módját.
     Áh, nem bírom elviselni. Öngyújtóm sercen, és mély lélegzetem életre kelti a parazsat. Megszültem egy újabb négy perces sétát testem és lelkem nyomorba döntéséhez. Amint az első levegő vétellel tüdőmbe taszítom az ocsmány füstöt, csillapodnak a érzéseim. Megélénkül az állott idő és letelepednek a gondolataim. Felfordul a világ. Megfordul a két valóság eddigi jellege. A kint zajlik, a bent pedig veszteg. Kell ez is.
     Lenézek. Látom, hogy az útpadkán állok, látom az autók százait, látom magam a szélvédőkön de nem hallom a „picskumater”-ozásokat, és nem érzékelem a városi szmog rám tapadt súlyát. A mozgolódásban én vagyok veszteg. Örökké kéne, hogy tartson. Amíg itt, a padkán nem nyilvánítanak védett területnek, ha engem nem is, hát a lelkem azt mindenképp. Olyan lettem, mint ők, a zöldségek. Szomorú és üres. Vajon én mihez hasonlítok? Undok útifű? Bolond gomba? Pofázós póréhagyma?

Most veszem észre, hogy mosolygok. A szám sarka felnyomta a szemem sarkát. Röhejes. Mert boldog az nem vagyok. Gyerek koromban voltam utoljára az. Négy – vagy öt évesen, amikor a hinta mellé lekuporodva, a várakozástól gondterhelten földet ettem. Hogy miért? Ez egyszerű. Fel akartam ülni a hintára. Az égbe kapaszkodni és sikítani az ölemben érzett csiklandós érzéstől, visszazuhanáskor. A hintára vártam és az érzésre. De Emmán volt a sor. Ő ült a hintán és a piros láncot markolászva könyörgött, hogy még egy kicsit ott maradhasson. Dühös voltam rá, de anya épp mielőtt oviba vitt volna, pörölt meg, hogy önző és akaratos vagyok. Gondoltam, itt az alkalom, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy: NEM IS! - és follyon minden a régi kerékvágásban. Unatkoztam, és a fűben mászkáló bogarakat figyeltem. Az a kicsi, fekete piros foltokkal, volt mindig is a kedvencem. Az járt a fejemben, hogy ha egy bemászna a fülemen, és visszatartaná a levegőt, az agyamig is elérne?! Gondolataimban belemászott valami, és érezni kezdtem a nedves föld illatát. Mintha belőlem szakadozna fel. Mindig jólesik. Vérré válik bennem, ahogy mondani szokás. Fekete földön ültem. Eső után lehettünk, mert tisztán emlékszem, hogy nedves volt, bár most már remélni tudom csak, hogy az eső miatt. Ha ujjaim erősen beletúrtam, és egy marékkal kiemeltem az egészből, szét tudtam szórni, mint kenyér morzsát a sok fűszál között. De ez szebb volt. A fekete és a zöld valami olyan érzést gerjesztenek bennem mái napig, hogy bele kell harapnom. Menten, mert meghalok. A szétszórt föld, pár pillanat alatt lezajlott, számomra hosszasnak tűnő gondolkodás után, egészen úgy nézett ki mint a széttört, állott csokis keksz. Bevettem a számba. Egészen mámorító íz kombináció. Volt benne az eső utáni levegő illatából, a lenyírt pázsit bukéjából és a tikkasztó nyarat bomlasztó hűs szellő zamatából. Nagyon tetszett. Titokban még ettem egy kicsit, utána váltottunk.

     Azóta sem ettem. Próbálkoztam ugyan homokkal és más dolgokkal, de földet soha többé nem ettem. Kivételes dolgot éltem meg akkor, és egy újrapróbálkozás, egy rossz föld falat lehet, hogy tönkretenné ezt az emléket. Féltem. A kincsem. Nem is osztanám meg akárkivel. Ott, akkor bizonyítottam is, és tapasztaltam is. Akkor született meg bennem valami. Valami, ami azóta is sokszor lejátszódik. Néha csak egy pillanatig, néha hosszabb ideig. Azonosulni tudtam a földdel, és hogy magamba tettem, éreztem is őt. A föld boldog volt. Komoly és súlyos dolgokat viselt magán, de egy kis apróság, mint az eső, vagy a kisütött Nap boldoggá tette. Én is az lettem tőle. Óh, de még milyen boldog. Akkor és utoljára. Azóta sok hasonló dolog történt velem. Egy kavicsnak, egy csigának vagy egy moha kupacnak köszönhetően, de ezek más jellegű érzések. Ugyanolyan intenzívek, de nem olyan pozitívak. Ezért is őrzöm. Ezért is félek az újabb próbálkozás szülte csalódástól. Én, a félős füge. Félelmem stabil, de nem átlagos. A saját, erőt adó emlékeim szétoszlatásától félek, amit akkor követnék el, amikor újra szeretném élni őket. Bátor dolog átlépni a saját határainkat, de okos-e ebben az esetben? A félős füge nem fogja ezt tenni. Inkább él óvatosan, de lelkesen. Inkább.

     Ajkaim elernyedtek. Nincs mosoly arcomon. Szemeim viszketnek. Elfelejtettem pislogni. Látom magam a pocsolyában. Vagyis újra látom a pocsolyát, és benne magam. A zöldségek is mind megvannak, talán még gyarapodtak is. Szemükben a vér-lámpa nap-sárgává alakult. Még pár másodperc és vége. Vége a képnek. Vége a zöldség létnek. Már mállik is szét. Mozgolódnak. Ingerültek. Érzem, hogy feszültek. Felvillant a zöld fény. Határozottan és hívogatóan a gyalogosok számára. Az autósor gyarapodik kétoldalt, mi pedig a keskeny zebrán, ezren megyünk két irányba majd az útpadkán átlépve ezerfelé. Hajszolni a pénzt, a megélhetést, a boldogságot és a megbékélést.
Ez a lámpa zöld. Fűzöld.
Meggyorsítom lépteim. Szívem a torkomban, tüdőmet már rég kiköptem. Futok. Földet kell keresnem. Földet, amit megehetek.

Születettlennek

Színes lampion

köldököm és fülem

kék, vörös és ki tudja még

maszatos kép de

rajzolódik a határ.

Simogatom az eget.
Dorombol.

Hajamban jázmin és

nikotin - ajkamon

torz a mosoly.

Kibontsam ünnepi

csomagolású hús - vér

akasztott lényemet?

ÉNt faragó!

Egyszer rongyá teszi

arcom a cipelt múlt.

Gönc - jövő habozik

majd nem hoz holnapot.
Repedt ajkú tanácsadó 

tanácstalanság voltam.
HALÁLtánc az élet

vibráló színpadán.

Majd mikor ajkam 

éppen halálra kékül

mázolom tarka rétre

majd feketére és 

cserélem a festéket

színek helyett vérre.

Tudatlan glóbusz.

Isten zokog.
ÉNt faragó

gondolat.

Tapétázott

Belőlem éjjel, párnámon

árnyékot épít a fény.

Rólad, Róla, Rólam álmodom,

majd színes szavak születnek

tapétázott, szürke szemű szívemben.

A boldog véget levágom,

befejezetlen meséimet elásom.

Ismeretlen maradok, gerinctelen

csüngő lélekkel játszva,

hogy élek és álmodom.

a féreg, Én!

Féregként én birok virágnak halála lenni,

lappangó és tomboló, a létem rágom szét.
Köldökömből nyílna, lidérces lázat venni

de tőlem tovább nem jutna, ellenem nem vét.

Féregként féregbe zárva lenni és meta -

morfózisra várni bábként, megundorodtam.
Ezen kívül nincs már semmi. Vágy tombol rajta.
Körömben én maradok számomra, magam.

Kreál tudatom féreg - forgatagot, csak hullna

a földre darabokban, kaparnám körömmel,

örömmel, lábaim elé kúszva. Fájna ha

a mindenség bensőmből, szóba öntve állna.

Rituálé

húsz szőrszálból

szőtt vörös

kárpit huzaton

pukkadt szét.

nikotinos
borban érlelt
nyálbuborék.
tejfogamtól
frusztrált
rituálé.
alszik és
felveri álmom
sötétben izzó
üresség.
füstben látom

a BLUEST.

Gnózis

Szájtátva nézem

meztelen időző, testem
combom havas tája

mellem kéreg rózsája

incselkedő köve
Sziszüphosznak.

Ébredő dallam csend

sercen lélegzettel életre
hívott parázs majd
tüdőmbe taszított
halvány füst
hínár-indái lebegnek
nem szabadul.
Belepte.
Porcelán hálóban

                                                            repdeső lélek.

Majálisi dadaizmus – Gabó-Kata-Kiki

Rejtett valóság libben csendben,
ottan forogtam, elmélyülten.
Legott mozgott a tavaszi pára,
emitt  hangos – habos zörej rázta
bugyogó habjaim, vénám ágait
Szedtem millió véres lábaim,
kaktusz kontyom, kecském szárnyait.
Körmöm kapcsán kapom kerékbe,
kenyeres – talpas káláim.
Csigolyám, gerincem csiccsed
csevegő mosollyal olvasztott,
brutális tégely – lelkem vagy.
Mikoron a kakasom kurjongva
átszelte a világot.

Barna vagyok

 

Az égből szökdel, levelekre
hullva zizzenti őket, majd

lecsúszva a lelkembe zuhan,
koppan, még is itt ülök,
a küszöbön, és szerbül köszönök.

Hallom, hogy múlik az idő,
nem tudok elszakadni, itt tart
a dohos szag és a rozsdás kilincs,
itt tart a lepergett vakolat. De
könnyeim patakjában áznak.

Szemem és ajkam püffedt, nem

takarja smink. Pucéran szelem az
utcát és egy kiváncsi tekintet sincs.

Füstben érlelt, fagy marta
cseresznyevirág
barna, vagyok.

Bírborban

 
Dohányfüstben ázott hajtincs
lóg a számba. Ruhámon kávé
tetem pózol. Tegnap még zihált,
mint valami űzött vad, megszáradt
elnyúló, reszketeg hangon. Keserű
szavak hagyják el számat, majd a
csöndbe fulladnak bele, haláluk 

hosszan tartó, keserves. Mocskos,
méregbe mártott, kétségbeesett
lelkiismeret. Undorral dobnám el
magamtól, nálad mégis bírborban
kap helyet. Kezem nyújtom a holnap
jövőjének. Máglya szülte őszi napkelte.