Akherón vizén...

Meddőn áramló öntudat.

Rég kialudt lámpák fénye

tükröződik szememben,

melyre nem borul már lelki szemhéj.

Keresi kutatja a felfoghatót;

mint a parányi sugárban úszó

porszem, mely képes az élet

börtönének rácsain kiszökni.

Néma sírok között, túl a

betört ablakon, melyet véres

kezem ütött, szétkentem, fehér falon

a vöröslő dühöt.

Telepedj rám köd és dér,

rejts el, mert lelkem fél.

Legyek sötétnek sötétje,

ne lásson engem senki, csak az éj.

Átkozott belsőmben fény remeg,

halván, kis szegény...

Itt, Akherón vizén csónakom

csak vergődik egyre; hogy előbbre

jusson esélye nincs – gyenge.

Erős fából ácsolt teste

lassú lélek-léken leenged.

Futnék éjjel a széllel, eső

mossa el képed bennem...

Cseppjei verdesik a vállam

szavaid már nincsenek nálam.

Korbácsol az ég, szemembe villámokat,

gerjeszt a tenger vad hullámokat,

vérmes tornádó robog agyamban,

csak tombol és zúz unhatatlan.

Haragra gyúltam és gondolataim átokká

fajultak. Izmaim pattanásig feszültek

ereim folyókká lettek...

Még is Phryg Niobé sorsa vár rám,

vulkánom kitöretlen marad már.

Forr a vér és szerveket tép

millióból csak egy sejtem ép.

Nincs ki megálljt parancsolna,

tovább húzom az igát, míg

heves véremet elpárologtatja a Halál.