Bírborban

 
Dohányfüstben ázott hajtincs
lóg a számba. Ruhámon kávé
tetem pózol. Tegnap még zihált,
mint valami űzött vad, megszáradt
elnyúló, reszketeg hangon. Keserű
szavak hagyják el számat, majd a
csöndbe fulladnak bele, haláluk 

hosszan tartó, keserves. Mocskos,
méregbe mártott, kétségbeesett
lelkiismeret. Undorral dobnám el
magamtól, nálad mégis bírborban
kap helyet. Kezem nyújtom a holnap
jövőjének. Máglya szülte őszi napkelte.

A tébolyult szelíd

Az élet napnyugta s -kelte,

hol szárad vagy duzzad a

fekete sár. Itt állsz, hol

torzak a dalok, versek

és elégiák, magasra állított

mérce – léce billeg, sután.

–    átugrani muszáj? –

*  *  *

Bizalom veszett ki belőlünk,

napokat törtünk ketté, kihalt

belőled az irdatlan kergeség.

Lelked fénytelen, én meg tébolyult

szelíd, kiben ezer tény összeég.

És mondom most, mert eddig

még nem tudtam: nem voltam elég.

*  *  *

Lelkem belerokkant. A tudat sebet

mart, vadlóként nyargalsz ereimben.

Kristályos üveg, az vagy,

kinek nézésében szilánkok

nőttek, mosolytalan arcomon

csorognak a savszerű könnyek.

 *  *  *

Guruljanak szerteszét, hadd

kaparjam ki magamból

– belém kövesedtél –

    *  *  *

Ma már hagyom. Feketében

a Béke várát kutatom.

      *  *  *

Most nagyot néztek a fáradt füvek,

hogy itt ülök s gondolkodom.

Ölben a megszeppent, néma folyó.

Neszek jelzik csak, hogy

szalad. Kőnek ugorván kacag.

Tisza partján a bennem

lévő halom csupán naptól

kiszáradt limlom, érzésektől

lángra kapott.

Nagy tűz vagyok.

Tarajos gondolat.

Az  ég beszűkült, tarajos gondolat.

A felhők elrajzottak. Ruhám alá

kúszik a fanyar szagú éj, szótlan.

Álla vállamon koppan.

Megmeredt a lecsüngő lét.

 – tűri, tűri aszottan –

Most dobbant, bennem él.

Fájt, fájjon, faljon fel nyomban,

nincs megállás.

 – tavasz, nyár, lombhullás –

Belém nyilalt a nagy magányban,

verejtékben fürdő testünk

lüktetésében, abban a sejt csapoló

ádáz remegésben, csók és vonaglások

közt, abban a semmi fényben,

láttam arcodba vájt üveges

szemedben, ajkaid mögé zárt

igaz szavadat. Elkopott álmoknak

lesz – e tavasza? Ha rosszak

Te légy testbe – ölbe vígaszom.

Bújnék, bújnék bőröd alá,
csak futnék véred után.
Markomban szorítanám szíved.

Tarka ruhámról színt se törsz le,

mint ahogy szárnyaim is épen hagyod.

– most is egyedül vagyok –

Magányos csillag, kit a Föld

köreibe szippant.

Pürrhosz áztatta ég.

Rángatja őket szelíden a

Pajkos, apró smaragdok

vékonyka madzagon.

Száll, száll az indigó pelikán

ezer álom taván, mi a végtelen

sötétbe csordogál.

Hetérák és kurtizánok dala

lepi el a bércet. Kárhoz a

lélek, gyullad szerelemre

ész ma igába, szívnek nincs

határa, szentje a kéjnek,

Istennője az örömnek.

Mannát majszol, habzsol

a jámbor, fojtja csak éhét.

A nap felveszi bíbor köntösét

földnek villantja vörös mosolyát,

máshol kezdi hosszú műszakját.

Időbe nézel, múltban a jövő vész el

sarkítva, félig, egészen az egységet.

Lelkedben kutatsz régi cél után,

csak ember vagy mocsokban, selyemben és

sután, mélységben fogantál a jó

létre fogadtál, életed mint

nap a horizonton, feljön

még is lemegy! Lelkemig hatol,

delejez. Falakon belül tisztább

a szó, vakolatnak koppan, dermedt,

visszapattan, színekre osztva.

Csonk a gyertya, lángol markomban.

Szélfodrokban formát bont a lét,

menny és pokol határát szakítva szét.

Csurran csöppen az alkonyati csend, a

Nap nyugtalan, pürrhosz áztatta az ég.

Sejtem a gát.

Elmúlok benne, újra és újra

mint kristályos esőcsepp az

izzó talajra hullva.

Néma imák telepednek ajkaimra,

bilincset csatolnak vézna karjaimra.

Hiú ábrándok táplálják ostoba lelkem

a semmibe, mohón markol kezem.

Kárhozatra ítélt emberek előttem

elmúlt évek árnyai mögöttem.

Hát múljak el benne, újra és újra

térdeplek tovább, majd porba

hullva szorosan ölelnek téveszmém

láncai, elringatnak ábrándjaim.

Testem mélyén üszkös szervek

között süvít a vér, milliónyi

sejtem a gát, reszkető szívembe tépve

hiába kiáltod a kérdés,

csak a lég hangján suttogó, izzó

düh felel! Átjár a bánat és

fájdalom, férgeid egyre beljebb

másznak, fejedben keserű gondolatok

tanyáznak. Felhők mélyén villámok alatt

téboly és hangzavar, senki sem hallja szavad,

melyet üvegbe zárt, síró

lelked kiált, szél fújta el

csendet hall a Világ.

Már csak törött korsón csendül

a semmi fojtott hangja.

Elmém kihalt földjén fekete

kormot szitál, és tudom,

seprűböl kardot nem csinál.

Szép szó kelti életre mint eső a magot,

az érzéseket, a bájt, benned is ha hagyod.

Gabónak. Baklava.

 Cukros oldattal

higítom tömör

tested ízét,

mit félkemény

külső ölel

szorosan körül.

Roppanós hély

csupán mi

megtart, sűrű

diós massza,

feltörvén azt

elszabadulsz.

A lé miben

ázol ajkak

gyönyöre, kicsik

és nagyok

öröme, öröme

lészen a

formádban,

szemet –

gyönyörködtető.

Ízedben mi

rabul ejt.

Illatod – Istenem –

néked adom

Lelkem, Ó

Török Veszedelem.

Szemétdomb mérges parazsán...

Tudom milyen, mikor ereim

kirántják s üregükbe ólmot öntenek.

Érzem, valami bennem mocorogni kezdett,

tudom valami gyökeret eresztett.

Elég! Önbecsülésem elillant, a múlté,

hitem cserélném valami újé.

Torz felhők kúsztak városom fölé,

megtorpant az utca s nézett felfelé.

Könnyeim pusztító viharként tombolnak,

kiáltásaim hullámokat korbácsolnak.

Arcomon a tenyerem csattan és

egy pillanatra a fájdalomban

békére találtam.

Ijesztő kilátás számomra a valóság

e szemétdomb mérges parazsán.

Fújja el a szél romlott életem bűzét –

alkoholmámoros alkonyon hallott nyöszörgést.

Szóljon szám, és fájjon fejem,

superstitio áztatta hiányos értelem.

Tantalosz lennék, ki csak gyötrődik egyre.

Lelkem kincseit megette,

csupán vad korpa, hízók eledelével

jóllakott bő gyomra.

,,Nincs epe se méreg ártatlan pennámban...’’

A zsigereim masszává váltak.

Bőröm érzi az étert, agyam

becsmérli szívemet, a Mindenséget.

Ólomba lyukat?!

Eljön majd a pont, mikoron

összeesem az élet terhe alatt,

nem fogok magamról tudni,

átlépem a szabályokat.

Józanság és a téboly lesz napi kenyerem,

tudatosan csattan arcomon, tenyerem.

Szívem átkozza a létet, agyam a mindenséget,

hagyj magamra én már nem változom, ilyen maradok.

Összetörném szilánkosra az átlag napokat,

akár a vak ha fényben tapogat,

árzem érintését a pokolnak.

Olajzöld vágy temetés és üres

emlék feledés, hogy üssek ólomba lyukat?!

Ugat rám a déli nap: ,,Ni-ni, halott de

még is vigad!'' – Jéggé fagyott a öntudat.

Pucér szívvel, kitárt lélek, üvölt

röhög – mit sem ér el.

Elvérzek, lásd hát bánatom,

sötétséged fokozod.

Utcára lépvén fáj a tudat

mindenhol gaz, vad hadak.

Karom után nyúlnak,

remegek, fedezékbe bújva.

Reszket csillagom is, a Hold

karjába zárja, édes az Élet,

ha valakinek van párja...

Életem zenitje?!

Nem én vagyok az,

kin csak úgy átlát a gaz.

Adnám titkom, ha lenne

ki szánna, csak ordítok bele

a Világba; csak kaparás életem
 kopárabb talaján...

Nem vagyok áldozati bárány, igaz

ez neked valódi hátrány, van remény?!

Nincs mit ez ellen tenni!Könnyebb

tomboló hurrikánná lenni...

Vakon menekülsz, ez lényed átka,

tömöd-tömöd a tápot döglött bikába.

Ordítanám: Ne hagyd magad, ember!

Lelked szabad madár, de szállni nem mer.

Remegsz mikor nagy pofával, bokáig

hajolsz mások előtt a sárba?!

Hasztalan betűkkel írok érzéstelen verset,

miközben belül átkozottul szenvedek.

Észnek és gondolatnak nincs

benne helye, és másokat nem nézve

bámult átszellemülten...

Ki hát a kifordított ember?

Egyszer majd felemelt fejjel, nyitott

szívvel az emberek sorába emellek...

Sírkőről álmodik...

Azt akarom, hogy bánd a percet,

hogy rimánkodj, hogy érezd amit én

éreztem akkor...

Kifogások és vágyak terhe alatt,

eldobtál mint valami rongyot.

Igen, életem használt rongy, melyen

már rég megalvadt a vér.

Hűség és szeretet! – neked elcsépelt

szavak, de én éreztem...

Nyaldossák perzselő lángok

régmúlt ártatlanságod.

Megbénították már szíved

a mocskos hazugságok?!

Tépett fátyol öleli körül, egykor

még szerető szívemet...

Zokogsz majd mikor felismered

aljas és gonosz tettedet.

Kértél, de adni féltél...

Szívből szerettelek, de

szívedben csak ridegséget leltem.

Ma már hűvös lélekkel sétálok el

egy koldus mellett. Elfordítom

a fejem szerelmes párok láttán;

Nem hallgatom a híreket, ne fájjon

hogy létezem. Izzó vasakkal védem

a lelkem. Megszűnt minden,

amiben egykoron hittem.

Nem kell a bánat és az üres űr,

el akarom feledni végre, ez az

egyetlen esélyem.

Élezem nyelvem, szúrom-hasítom

bőröm, amiben bízom alatta őrzöm.

Fele ég, fele halott! – benne, régen szeretet

lakott. Kitépték, s elfordítom fejem.

Remények és kegyelem?!

Kutam vizében béka tetem pózol,

oly kacéran, oly bután...

Azt est egén eközben oroszlán

csókol egy arasznyi szivárványt.

Vergődő kígyók, vákuumos térben

mérgük mellett, én térdeplek...

Sírkőről álmodik a pondró, a féreg

létük rájuk olvadt, izzik az éter.

Akherón vizén...

Meddőn áramló öntudat.

Rég kialudt lámpák fénye

tükröződik szememben,

melyre nem borul már lelki szemhéj.

Keresi kutatja a felfoghatót;

mint a parányi sugárban úszó

porszem, mely képes az élet

börtönének rácsain kiszökni.

Néma sírok között, túl a

betört ablakon, melyet véres

kezem ütött, szétkentem, fehér falon

a vöröslő dühöt.

Telepedj rám köd és dér,

rejts el, mert lelkem fél.

Legyek sötétnek sötétje,

ne lásson engem senki, csak az éj.

Átkozott belsőmben fény remeg,

halván, kis szegény...

Itt, Akherón vizén csónakom

csak vergődik egyre; hogy előbbre

jusson esélye nincs – gyenge.

Erős fából ácsolt teste

lassú lélek-léken leenged.

Futnék éjjel a széllel, eső

mossa el képed bennem...

Cseppjei verdesik a vállam

szavaid már nincsenek nálam.

Korbácsol az ég, szemembe villámokat,

gerjeszt a tenger vad hullámokat,

vérmes tornádó robog agyamban,

csak tombol és zúz unhatatlan.

Haragra gyúltam és gondolataim átokká

fajultak. Izmaim pattanásig feszültek

ereim folyókká lettek...

Még is Phryg Niobé sorsa vár rám,

vulkánom kitöretlen marad már.

Forr a vér és szerveket tép

millióból csak egy sejtem ép.

Nincs ki megálljt parancsolna,

tovább húzom az igát, míg

heves véremet elpárologtatja a Halál.

Gömöri Eszter: Varjúbelső (Csak nekem iródott a vers!)

A levegő szilánkos.
Kicsit mar itt belül.
Mellemen egy varjú kopog,
Belém bújik, leül.
Most tollakkal tömött,
Nyálkás benső vagyok.
Kiülök napra,
Hátha megszáradok.
Csontozott torkomba
Port köpköd a szellő.
S én úgy vergődöm a tavaszban,
mint egy parton rekedt sellő.
Evégett másztam ki
az égő napvilágra?
Miattad vergődöm itt,
Kiköpve, s megrágva?

Minden üregemből
Vér fut a kőre
Vágynak, mint puha mell
A zamatos hőre
Falatokba osztva
Faltál fel, te féreg.
Egyél szépen, Bodri.
Ez csak toll meg kéreg.
Izzó szemek tépik
És mállanak, mint emlékek
Ha rossz idők emésztik.
Keserű májam oda dobom!
Edd meg!
Nem éri hizlalni, ha ily’
Testben gebed meg.
A tüdőmet is kéred?
Tessék, itt van: ballon!
Fér bele a sárga légből
Liter szám, sőt! Gallon!
Ereimet téped –
Élő lánc a húson!
Húsba húst, és
Vérbe vért!
Csak a szívedből ne jusson.
Arra nem visz lélek.
A szívedből nem kérek.

Látok: sötétet...

http://www.youtube.com/watch?v=iD7YE5UgtXM&feature=plcp&context=C48ad665VDvjVQa1PpcFM0L_4XQaZqzFy3LZ4fDB0EzlzNtCFttZQ=
Oly jól esne két lábra állni,

éjjelente, nyugalommal hálni...

Gyenge fényű mécses pislákol szobámban;

Maga sem tudja okát, minek égjen,

elemészti őt majd a homály.

Vár, de nem tudja kire,

ég, de nem tudja meddig,

Olvad a viasz, haldoklik a Világ.

Pislákoló láng.Nem látok színeket

ízig-véri ideálom, hófehér alabástrom.

Földre térdeplő egységes,

hatalmas erő.Ajkaim szárazak;

Nemes penge él, ölni tudnék vele

bánatom -van is- rejtegetem,

Forró, izzik minden sejtem;

Elporladt uralmam. Romlás, idő

és halál vas foga nem harap,

Űrt hagyok ha tovább lépek,

Világot romboló, engedély nélkül

győzök...így élek!

Körülvesz mint sötét erdő,

kiveszik belőlem a szép és megértő.

Lassan szétfoszlott minden, az avar

szíve vérzik félelmetesen.Keserű lelkéből

facsarnám mérgét, démonok élet elixírjét.

Nézném, ahogy szenved, könyörög

és reszket a gaz.Nincs vigasz, kegyelem,

testeden nehéz a kereszt.Megtörnél.Látnám

rimánkodó, síró arcod.Ismerem értelmetlen

harcod.Elégedettséggel nyugtáznám

kudarcod.Lakomát ülnék összedőlt

léted felett...de én nem cselekszem így.

Ez nem én voltam!Te éltél így;

Embertelen s gonosz!Érzéstelen gúnyos

arccal ültél, üres szemekkel.Nem

adtál, csak kértél...diadal ittasan

trónodon, én nem zokogok már válladon.

Élvezd míg szép az élet, míg

hisznek neked az emberek!

Bár gyűlöllek, egy sejtem még szeret...

Én fekszem a mécses mellet;

Nézem lángját, érzem illatát.

Fekete árnyék járja az erdőt,

húsomba vágyaim vésődnek.

Láncom elszakítja, a lakatot feltöri

ereimben érzem az étert,

átkozottak nyúlnak értem.

Mécsesem fénye elalszik,

végzetem kapuja kinyíllik.

Mocskos vég, romlott Élet!

Szemem nyitva, mécsesem elégett

Látok, látok: sötétet!

Utolsó kincsem...

Kigúnyol a néma nap.
Eltöri bordám a zajos dél.
Kitagad az est sötétje,
éjben, álmodva szállok én.
A föld és ég szülöttje,
agyagból gyúrt kis vézna test.
Védi még lelkét vitézen,
komor sziluettjét két kézzel.
Hitet kértem és bizalmat,
semmi mást, nem hatalmat.
Mindez hiába.
A szép szó is eltűnt, kit
barátomnak hittem, ő döfött le...

Földem karcos égi léte,

Vénusz és Mars szövevénye,

ősi szigony vég, Neptunusz képe.

A Tejút rendszer árva menedéke...

Belengem városom utcáit és

egybeolvadok a térrel; árnyékom

vetületében ne kutass!

Mélyről érkezem, rettenetes

képben, ki nem fél se istent,

se királyt, se urat...

Én nem fogadom már dőre

hatalmak hazug-könnyes panaszait.

Betűket törlök, csontokat morzsolok,

hogy széthullva göröngyként

térjen vissza a sárból.

Agyam húrjainak pengetője ül

most velem szemben, nézi, nézi

egyre, tudatlan és erőtlen betűimet...

Mint véres, láncba vert jatagános,

mamulek vagy janicsár.

Kaktusz-tenger alján

finom csipkeruhámban láthatatlan

hiéna, kinek foga dögre fáj.

Tüske tollam és szilánkos vérem,

életem mint elhullt magzat – elkaparom.

Beviszem testembe a tegnap mocskát,

mézes kriptából építek, templomocskát.

A holtakhoz sírva imádkozom,

s már hallom válaszukat is. Vagy csak képzelem?

Felégetném verseim, hadd lássák az emberek,

hogy harcolok: elbukom és felállok.

Ezt játszom már két éve

Mélyen megbúvó parazita rágcsál,

Lelkem csonkul. Veszélyben

és magam vagyok. Nagyon magam.

Ritmusom és logikám van, ez mindenem.

Utolsó kincsem még a vers, melyet

ki olvas végig? Hisz oly kiábrándító,

bánatos, nem érdekli ez már a tömeget.

Hűtlen szerető...

http://www.youtube.com/watch?v=jXlwEoJph2k
A csönd ülepedett ajkaimra;

ott mesél halkan érzetek hadáról;

Míg szívemben káosz tombol,

arcomnak, Nyugalom az ura.

Megbékélt a testem, és már csak a megpendített

hangok lökik előre vérem, ereimben.

Kéz és láb néha megremeg,

a pupilla tágul és izmok zsibbadnak.

A pattanásig feszültség elmúlt, érzem!

Elmém a téboly, édes vizébe merült

a megnyugvás lelkemből nem tágul.

Tudom, hogy csak egy vagyok a sok

közül; mosolyt és könnyet hordozó,

álom elérő, vágy romboló, rideg és

kenhető ember; vért csalok könny

helyett arcodra, ereidbe pedig sós

könnyed fecskendezem; fojtsalak?!

vagy mint csatakos, korcs alakot tartsalak?!

Egy pillanat kell, hogy hozzád bújjak.

csillogó szemeimmel elcsituljak és érezzelek.

Lángoló koporsó lesz a világ,

égő fa, porladó virág és vas.

Az élet bölcsője lehetnénk, mely túl

termékeny és mégsem alantas.

Életünk egy bűn patak, melyben

együtt tocsognak kacagó gyermekek

és szenvedő nők; fáradt férfiak,

lebombázott béke hidak szelik át

a zöld mocsárt.Megkopott értelme

a létnek.Életeket dönthet romba,

de ha visszanéz ránk az igazság

rideg arca; megrémülvén a hideg

kaszától vigasztal majd bennünket

az ármány ölelő karja.

Száguldó, tűz fejű fekete lovasok,

őrjöngő őrült, tiszteletben tartván

az élet értékét és az irgalmát.

Hűtlen, aljas szerető az élet,

megcsal majd mindent elperel...

Örök kárhozatra taszít s

mosolyogva a pokolba kényszerit.