Ólomba lyukat?!

Eljön majd a pont, mikoron

összeesem az élet terhe alatt,

nem fogok magamról tudni,

átlépem a szabályokat.

Józanság és a téboly lesz napi kenyerem,

tudatosan csattan arcomon, tenyerem.

Szívem átkozza a létet, agyam a mindenséget,

hagyj magamra én már nem változom, ilyen maradok.

Összetörném szilánkosra az átlag napokat,

akár a vak ha fényben tapogat,

árzem érintését a pokolnak.

Olajzöld vágy temetés és üres

emlék feledés, hogy üssek ólomba lyukat?!

Ugat rám a déli nap: ,,Ni-ni, halott de

még is vigad!'' – Jéggé fagyott a öntudat.

Pucér szívvel, kitárt lélek, üvölt

röhög – mit sem ér el.

Elvérzek, lásd hát bánatom,

sötétséged fokozod.

Utcára lépvén fáj a tudat

mindenhol gaz, vad hadak.

Karom után nyúlnak,

remegek, fedezékbe bújva.

Reszket csillagom is, a Hold

karjába zárja, édes az Élet,

ha valakinek van párja...

Életem zenitje?!

Nem én vagyok az,

kin csak úgy átlát a gaz.

Adnám titkom, ha lenne

ki szánna, csak ordítok bele

a Világba; csak kaparás életem
 kopárabb talaján...

Nem vagyok áldozati bárány, igaz

ez neked valódi hátrány, van remény?!

Nincs mit ez ellen tenni!Könnyebb

tomboló hurrikánná lenni...

Vakon menekülsz, ez lényed átka,

tömöd-tömöd a tápot döglött bikába.

Ordítanám: Ne hagyd magad, ember!

Lelked szabad madár, de szállni nem mer.

Remegsz mikor nagy pofával, bokáig

hajolsz mások előtt a sárba?!

Hasztalan betűkkel írok érzéstelen verset,

miközben belül átkozottul szenvedek.

Észnek és gondolatnak nincs

benne helye, és másokat nem nézve

bámult átszellemülten...

Ki hát a kifordított ember?

Egyszer majd felemelt fejjel, nyitott

szívvel az emberek sorába emellek...

Sírkőről álmodik...

Azt akarom, hogy bánd a percet,

hogy rimánkodj, hogy érezd amit én

éreztem akkor...

Kifogások és vágyak terhe alatt,

eldobtál mint valami rongyot.

Igen, életem használt rongy, melyen

már rég megalvadt a vér.

Hűség és szeretet! – neked elcsépelt

szavak, de én éreztem...

Nyaldossák perzselő lángok

régmúlt ártatlanságod.

Megbénították már szíved

a mocskos hazugságok?!

Tépett fátyol öleli körül, egykor

még szerető szívemet...

Zokogsz majd mikor felismered

aljas és gonosz tettedet.

Kértél, de adni féltél...

Szívből szerettelek, de

szívedben csak ridegséget leltem.

Ma már hűvös lélekkel sétálok el

egy koldus mellett. Elfordítom

a fejem szerelmes párok láttán;

Nem hallgatom a híreket, ne fájjon

hogy létezem. Izzó vasakkal védem

a lelkem. Megszűnt minden,

amiben egykoron hittem.

Nem kell a bánat és az üres űr,

el akarom feledni végre, ez az

egyetlen esélyem.

Élezem nyelvem, szúrom-hasítom

bőröm, amiben bízom alatta őrzöm.

Fele ég, fele halott! – benne, régen szeretet

lakott. Kitépték, s elfordítom fejem.

Remények és kegyelem?!

Kutam vizében béka tetem pózol,

oly kacéran, oly bután...

Azt est egén eközben oroszlán

csókol egy arasznyi szivárványt.

Vergődő kígyók, vákuumos térben

mérgük mellett, én térdeplek...

Sírkőről álmodik a pondró, a féreg

létük rájuk olvadt, izzik az éter.

Akherón vizén...

Meddőn áramló öntudat.

Rég kialudt lámpák fénye

tükröződik szememben,

melyre nem borul már lelki szemhéj.

Keresi kutatja a felfoghatót;

mint a parányi sugárban úszó

porszem, mely képes az élet

börtönének rácsain kiszökni.

Néma sírok között, túl a

betört ablakon, melyet véres

kezem ütött, szétkentem, fehér falon

a vöröslő dühöt.

Telepedj rám köd és dér,

rejts el, mert lelkem fél.

Legyek sötétnek sötétje,

ne lásson engem senki, csak az éj.

Átkozott belsőmben fény remeg,

halván, kis szegény...

Itt, Akherón vizén csónakom

csak vergődik egyre; hogy előbbre

jusson esélye nincs – gyenge.

Erős fából ácsolt teste

lassú lélek-léken leenged.

Futnék éjjel a széllel, eső

mossa el képed bennem...

Cseppjei verdesik a vállam

szavaid már nincsenek nálam.

Korbácsol az ég, szemembe villámokat,

gerjeszt a tenger vad hullámokat,

vérmes tornádó robog agyamban,

csak tombol és zúz unhatatlan.

Haragra gyúltam és gondolataim átokká

fajultak. Izmaim pattanásig feszültek

ereim folyókká lettek...

Még is Phryg Niobé sorsa vár rám,

vulkánom kitöretlen marad már.

Forr a vér és szerveket tép

millióból csak egy sejtem ép.

Nincs ki megálljt parancsolna,

tovább húzom az igát, míg

heves véremet elpárologtatja a Halál.

Gömöri Eszter: Varjúbelső (Csak nekem iródott a vers!)

A levegő szilánkos.
Kicsit mar itt belül.
Mellemen egy varjú kopog,
Belém bújik, leül.
Most tollakkal tömött,
Nyálkás benső vagyok.
Kiülök napra,
Hátha megszáradok.
Csontozott torkomba
Port köpköd a szellő.
S én úgy vergődöm a tavaszban,
mint egy parton rekedt sellő.
Evégett másztam ki
az égő napvilágra?
Miattad vergődöm itt,
Kiköpve, s megrágva?

Minden üregemből
Vér fut a kőre
Vágynak, mint puha mell
A zamatos hőre
Falatokba osztva
Faltál fel, te féreg.
Egyél szépen, Bodri.
Ez csak toll meg kéreg.
Izzó szemek tépik
És mállanak, mint emlékek
Ha rossz idők emésztik.
Keserű májam oda dobom!
Edd meg!
Nem éri hizlalni, ha ily’
Testben gebed meg.
A tüdőmet is kéred?
Tessék, itt van: ballon!
Fér bele a sárga légből
Liter szám, sőt! Gallon!
Ereimet téped –
Élő lánc a húson!
Húsba húst, és
Vérbe vért!
Csak a szívedből ne jusson.
Arra nem visz lélek.
A szívedből nem kérek.

Látok: sötétet...

http://www.youtube.com/watch?v=iD7YE5UgtXM&feature=plcp&context=C48ad665VDvjVQa1PpcFM0L_4XQaZqzFy3LZ4fDB0EzlzNtCFttZQ=
Oly jól esne két lábra állni,

éjjelente, nyugalommal hálni...

Gyenge fényű mécses pislákol szobámban;

Maga sem tudja okát, minek égjen,

elemészti őt majd a homály.

Vár, de nem tudja kire,

ég, de nem tudja meddig,

Olvad a viasz, haldoklik a Világ.

Pislákoló láng.Nem látok színeket

ízig-véri ideálom, hófehér alabástrom.

Földre térdeplő egységes,

hatalmas erő.Ajkaim szárazak;

Nemes penge él, ölni tudnék vele

bánatom -van is- rejtegetem,

Forró, izzik minden sejtem;

Elporladt uralmam. Romlás, idő

és halál vas foga nem harap,

Űrt hagyok ha tovább lépek,

Világot romboló, engedély nélkül

győzök...így élek!

Körülvesz mint sötét erdő,

kiveszik belőlem a szép és megértő.

Lassan szétfoszlott minden, az avar

szíve vérzik félelmetesen.Keserű lelkéből

facsarnám mérgét, démonok élet elixírjét.

Nézném, ahogy szenved, könyörög

és reszket a gaz.Nincs vigasz, kegyelem,

testeden nehéz a kereszt.Megtörnél.Látnám

rimánkodó, síró arcod.Ismerem értelmetlen

harcod.Elégedettséggel nyugtáznám

kudarcod.Lakomát ülnék összedőlt

léted felett...de én nem cselekszem így.

Ez nem én voltam!Te éltél így;

Embertelen s gonosz!Érzéstelen gúnyos

arccal ültél, üres szemekkel.Nem

adtál, csak kértél...diadal ittasan

trónodon, én nem zokogok már válladon.

Élvezd míg szép az élet, míg

hisznek neked az emberek!

Bár gyűlöllek, egy sejtem még szeret...

Én fekszem a mécses mellet;

Nézem lángját, érzem illatát.

Fekete árnyék járja az erdőt,

húsomba vágyaim vésődnek.

Láncom elszakítja, a lakatot feltöri

ereimben érzem az étert,

átkozottak nyúlnak értem.

Mécsesem fénye elalszik,

végzetem kapuja kinyíllik.

Mocskos vég, romlott Élet!

Szemem nyitva, mécsesem elégett

Látok, látok: sötétet!

Utolsó kincsem...

Kigúnyol a néma nap.
Eltöri bordám a zajos dél.
Kitagad az est sötétje,
éjben, álmodva szállok én.
A föld és ég szülöttje,
agyagból gyúrt kis vézna test.
Védi még lelkét vitézen,
komor sziluettjét két kézzel.
Hitet kértem és bizalmat,
semmi mást, nem hatalmat.
Mindez hiába.
A szép szó is eltűnt, kit
barátomnak hittem, ő döfött le...

Földem karcos égi léte,

Vénusz és Mars szövevénye,

ősi szigony vég, Neptunusz képe.

A Tejút rendszer árva menedéke...

Belengem városom utcáit és

egybeolvadok a térrel; árnyékom

vetületében ne kutass!

Mélyről érkezem, rettenetes

képben, ki nem fél se istent,

se királyt, se urat...

Én nem fogadom már dőre

hatalmak hazug-könnyes panaszait.

Betűket törlök, csontokat morzsolok,

hogy széthullva göröngyként

térjen vissza a sárból.

Agyam húrjainak pengetője ül

most velem szemben, nézi, nézi

egyre, tudatlan és erőtlen betűimet...

Mint véres, láncba vert jatagános,

mamulek vagy janicsár.

Kaktusz-tenger alján

finom csipkeruhámban láthatatlan

hiéna, kinek foga dögre fáj.

Tüske tollam és szilánkos vérem,

életem mint elhullt magzat – elkaparom.

Beviszem testembe a tegnap mocskát,

mézes kriptából építek, templomocskát.

A holtakhoz sírva imádkozom,

s már hallom válaszukat is. Vagy csak képzelem?

Felégetném verseim, hadd lássák az emberek,

hogy harcolok: elbukom és felállok.

Ezt játszom már két éve

Mélyen megbúvó parazita rágcsál,

Lelkem csonkul. Veszélyben

és magam vagyok. Nagyon magam.

Ritmusom és logikám van, ez mindenem.

Utolsó kincsem még a vers, melyet

ki olvas végig? Hisz oly kiábrándító,

bánatos, nem érdekli ez már a tömeget.

Hűtlen szerető...

http://www.youtube.com/watch?v=jXlwEoJph2k
A csönd ülepedett ajkaimra;

ott mesél halkan érzetek hadáról;

Míg szívemben káosz tombol,

arcomnak, Nyugalom az ura.

Megbékélt a testem, és már csak a megpendített

hangok lökik előre vérem, ereimben.

Kéz és láb néha megremeg,

a pupilla tágul és izmok zsibbadnak.

A pattanásig feszültség elmúlt, érzem!

Elmém a téboly, édes vizébe merült

a megnyugvás lelkemből nem tágul.

Tudom, hogy csak egy vagyok a sok

közül; mosolyt és könnyet hordozó,

álom elérő, vágy romboló, rideg és

kenhető ember; vért csalok könny

helyett arcodra, ereidbe pedig sós

könnyed fecskendezem; fojtsalak?!

vagy mint csatakos, korcs alakot tartsalak?!

Egy pillanat kell, hogy hozzád bújjak.

csillogó szemeimmel elcsituljak és érezzelek.

Lángoló koporsó lesz a világ,

égő fa, porladó virág és vas.

Az élet bölcsője lehetnénk, mely túl

termékeny és mégsem alantas.

Életünk egy bűn patak, melyben

együtt tocsognak kacagó gyermekek

és szenvedő nők; fáradt férfiak,

lebombázott béke hidak szelik át

a zöld mocsárt.Megkopott értelme

a létnek.Életeket dönthet romba,

de ha visszanéz ránk az igazság

rideg arca; megrémülvén a hideg

kaszától vigasztal majd bennünket

az ármány ölelő karja.

Száguldó, tűz fejű fekete lovasok,

őrjöngő őrült, tiszteletben tartván

az élet értékét és az irgalmát.

Hűtlen, aljas szerető az élet,

megcsal majd mindent elperel...

Örök kárhozatra taszít s

mosolyogva a pokolba kényszerit.

Utolsó szikra...

http://www.youtube.com/watch?v=c8cl9aMV6Zc
Mindent elárasztott a kétség.

Lepingálom hát neked, hogy miért.

HAZUDNI ÉS LEPLEZNI VÉTSÉG!

Ember, ember fejét nyomja víz

alá; majd a dög húsából lakmározván

Cézár bolondja; Arénában harcoló

kétségbe esetten küzdő, hogy szarból is

csillogó palotája épüljön.

Nem tudom az emberek miért nem szeretnek,

de én attól még nem futamodom meg.

Szeretnék is, álom párok és magányos farkasok.

Leszólnak-szarnak és kitagadnak;

sokszor komoly depressziót okoznak...

Ő szuper, ő sikeres és csodás;

örömét megvásárolta, ez végleges.

Okos, vidám, csinos és legyőz...

mint a fákat, engem is elért az ősz!

A nyirkos, borongós ősz, s én balga

hagyom, hogy uraljon, míg csak meg

nem halok!Cserben hagytak a néhai

álmok.Mindig fel állok és folytatom

életem rögös útját, legyen bármekkora

a csapás is...

E blogba gépelem betűim,

és neked, csak neked mondom el érzéseim...

Sötét szobában ülök, s jéghideg láncot

markolok, vérem ellen harcolván, az

álmaim feladván, próbálok veszteg

maradni és mindent tagadni.Tagadni

hogy vége és hogy megtörtént, mert ez így

jobb nekem!Ideg szálaim mesés

dallamába feledkezvén, bénító bosszú édes

álomba estem.Egyre csak nyom előre

buzdit a gonosz tettre; agyam és szívem

végtelen harca ez!

Mindenkinek tükörbe kéne

néznie, és látni azt amit tagad...

Utána ítélni öreget és fiatalt.

Én már nem kérek dédelgető simogatást

és álszent kacajt.Hagyjatok engem,

kétszínű árnyak.

Síró, beteg gyermekét ölelő anya;

Keservét délceg palástolja...

hálátlan élet, sors és idő egybeforrva,

Élet és halál?!-egyforma.

Tisztitótűz hamván élünk,

minden szavunk értékét vesztette,

a szeretet és gyűlölet is egyre megy.

Maró ostorcsapások közepette a

halálhörgések mellett a remény

már nem kecsegtet.

Kegyelmet kérsz, de szavad süket

fülekre talál; halott vidék vár, hol

testünk végleg elnyúlhat már...

Öld ki belőlem az utolsó szikrát,

ajkamra ki leheli csókját?!

Szárny vesztett angyal, földre hullván,

a világ sorsán hiába rinyál...

Ezt érdemlem?!

http://www.youtube.com/watch?v=bu3rsha1ZtI
Hát tényleg ennyire rossz lennék?

Névtelen és elhagyott utcán visz az álmom.

A lét minden gonoszságát lánccá

fűzve, fáradt testemre helyezvén, nem

látván a célt, hitem még sem törik meg.

Feketéből fehérbe lépdelek...

Mennyit ér ki könnyű szerrel él?!

Terhes ékszerként csüng rajtam,

a válasz már itt van, csak nem

vettem észre; Sietek mert ember vagyok,

ki különb tudok lenni...Mázsás súlyába

gerincem ferdül, dereka reccsen, mert

hajlíthatatlan volt, egész életemben.

Nézz lefelé, a gyors patakba; fegyverek

és szép szavak nélkül, leránt az Élet.

Megbecsülnéd az őszinte szót?!Igen vagy nem?!
Hát tényleg ilyen lennék? hogy nem érzem,

érdemlem a szépet, s békéset?hogy ami

szent lenne, átfordul véres keléssé és

vírussal fertőzött beteggé?!

Éj látta tettek; Húsomba mart, mely azóta

is lüktetvén sanyargatja testemet.

Ez lennék én?!GYARLÓ EMBER!

Nem édesítem egy szem cukorral sem

keserű feketém...-ezt érdemlem.

Hát rossz vagyok!Csendesen üvöltve és

kegyetlenül gyengéden.Egyedül is

ölni tudok, önfeledten kacagva.

Széttépni ismeretlen utakat és elporhaszthatatlan

sziklákat; égetni erdőt és nyúzni vadakat;

Ez rendeltetett a számomra.

Kevésbé fog fájni a magány, ha megérdemlem azt.

hidd el, érzem!Míg alszik a lelkem,

nem bántja senki sem, nyakig érő

rettegés kupac!Lépteim nesztelenek,

a nagyvad támadni kész!Ismerem a módszert,

oly sokszor végigszenvedtem már.Mit velem

játszottak el, visszakapják!Ők teremtettek,

szörnyé váltam.Már most taszít és undorit

a kép mi saját jövőbeli létemről a fejemben

ég; Az utolsók közt is első leszek én,

győztesként veszitek és az emberiség fellélegezhet!

Kiforgatottá tett...

http://www.youtube.com/watch?v=Vxu21fYnKMw
Ki forgat véres eszmét a fejében?!

Úgy gondolván, hogy helyén van

rólam alkotott Világod a sok hazugság szülöttje,

helytelen volna, s HIBA!

Ki hiszi, hogy könnyen megússza az életet?!

Hinni azt, mi elveszett.

Meg hánytak-vetettek, majd felöklendezve

a padlóhoz nyomták elkámpicsorodott képemet.

Hűlt helyének is felizzik bánata...

Tarkómhoz a hideg vas ért, de szemeim

előtt oly el érhetetlenül, magasztosan lebegett a cél.

Lelkemet tél fagyasztja, mi úgy is kienged...

Megvertek, csak ütöttek majd alázva, szitok szavak

közt kipenderítettek, saját életem silány,

fekete-fehér filmjéből.Útra engedett.

És még köszönetet várna?!

Puszta föld és kő ágyamban forgolódom,

kába eget nézek, ki merhet még most;

magam köpöm arcon álmomban,

Kínos didergés közepette…

Kiröhög majd az is, aki kigondolt,

tudásom, lelkem és érzeteim elkobozza;

észre sem veszem, hogy önszántamból dobtam el

mindenem; Pont mintha az álmom vetélne...

Küzdött vitézül, amazon módra,

ridegebbet ember fia még nem látott.

Kemény idők és édes tehetetlenség.

Baráti mosoly és tettek, de tükörben

nézve ez másnak miért lényeges?!
Ugatnak mint veszett kutyák és

elveszik kedvemet.

Haza szeretnék menni, akár

magányos lesz az utam akár nem.

Nyugalomra vágyom és ebbe nem szólhatsz

bele, még Te sem!

Elég egy pillantás, még most is ott áll és vár.

Nincs már kedvem ehhez!!!

Üvöltsön benned, ki kiforgatottá tett engem.

hátha tested befogadja a hosszú és égető

kacagást, magakellető vijjogást.

Lassan odalépni hozzá,csak ne lássa, 
hogy mennyire hiányzott már!