Az est ölében...

http://www.youtube.com/watch?v=YGgiJgZ0ztg
A hazug szó rémes mérce!Nem

jár fejemben már csak ez!

Lelkem bénítja a halottak téli álma

siratva, családja várja, hogy egy

új nap kél, mely örömet remél!
A hosszú kemény tél a jég csapok kocsányain

nyúlós csöppekben lengedezik;ég és föld

indulás; hazaérek nyálkás kikötőn

keresztül mely semmi jót nem kecsegtet

magányos lelkemnek!Köhögős, beteg idő;

nem sejteti baját, de függöny mögül rád üvölt

a vad oroszlán.Már nem tudok aludni,

elmém égbe, csontom földbe kívánkozik...elmém,

Te sas karmú velő, marj bele a Világ húsába,

had üvöltsön kínjában.Láng az arcom, mint az

utca lámpa, mely oly hűségesen világítja a

kedvenc folyómhoz vezető utat.Bagoly szárnyal,

mint kövér lélek...Csontos lovaim mind

elvésztek, úgy érzem szabadságom is oda!Adj

erőt élni, adj erőt Uram!

Átölelvén a magányt, pihenni készülök már,

de lábam a dal ritmusában rezeg tovább.

Ütemét számolom, néha meg-megállok!Szívemet

hallgatván rájövök mily csöndes a magányom!

Nem jön az álom a dal is abbamaradt;

Pedig minden egyes hang öröm volt, magamnak;

értelmetlen eszmék, nincstelen ember hadak

lázak, vágyak, örömök és fájdalmak;

Mocskos dolgok lépnek tüdőmre;

Mint zápor után a csupasz, fekete föld,

párás, oxigén kell nekem?!

Felugrok és az udvarra sietek, morajlik a

sok humán ész; mintha üvöltenék gondolataim, s

oly eszméket melyek nem az én vágyaim!

Állati hörgés és gyerek kacajok, megkínzott

felnőttek érthetetlen monológja, sötétben izzott!

A falu ülepedő pora mely éltet engem; a

csend, a magány és a természet.

Ilyenkor nem érzem mily egyedül;

magamra maradtam.Dúdolászom csendben és

hangom visszaverik a fák, nincs itt, rajtam kívül más.

Csupán villanás, egy átkozott szikra tudatunk,

hogy rövid életünket ne sötétben múlassuk,

Mintha egy alak rajzolódna ki az esti ködben;

fejsze koppan a fagyott földön, csak az est húzott ölébe.

Csal szemem és fülem?!Lefekszem újra...nyugalmat a

fáradt agynak.Szívemről szó ne essék, összetörték

rég, gyalázottul elhagyták és sárba tiporták.

Szemem ég, fáj a sötétség; hiányzik egy kar, mely

most átölel, egy arc mi rám nevet...nincs senkim!

Félek álmomból felkelvén, jobbá változom!!!

Atroposz létem...

Finomság? Kedvesség? Inkább legyen

kőkemény. Görbe és görcsös mint

a Rettegett sétabotja. Ha

fekete macska megy előttem vagy

varjú károg fejem felett, én jól belerúgok

vagy parittyámmal agyondobom.
Sok az ellenségem, vagy inkább

irigylőm?!Mint pusztán át, toronyból

nézek le rájuk; mellkasomat védvén

közönyt csatolok, már így is súlyos páncélomhoz.

De a szánalom, mindig belém vájja fűrészfogát!

Szuvenírként a húsomat és véremet akarnák!...
Ha nem látnak-elbújtam, azt hiszik, nem is

hallom áruló szavuk!Undor fog el...

Kezdettől az elfeledett hóbuckák közt állok,

a tél befagyasztja bánatom és emlékeim;
Csak az fáj rettenetesen, mikor vad

szélviharok tépázzák szántatlan lelkemet.
Éjjel sápadt alázatossággal égnek a csillagok,

a házakban szegényes vacsora mellett,

és kopott képek mellett,

amikor már a Bodri nem fülel, az embernek is vége!

Ekkor kelnek a farkasok és védtelen

álmom falujába, ahol a csodák késnek,

portyázni mennek.

Alám a lét, születésem után, veszett

dögből hét szőr szálat és két fogat vetett,

fekhelyem arannyal kente be és sün

tüskével díszitett pólyába fektetett.

Most hát a ként, bél gázban keresem,

Köldök szöszben a lét fonalát

Atroposz létem kétes, nem illek én ide be.

S mind szép lassan megutálnak, mert borzas fejemben-

ha megfogan a gondolat, sértő és kegyetlen lesz.

Nem mernek ezek már hátra nézni!

Pedig kinek nincs múltja jelene se...

Nem tart sehová...

http://www.youtube.com/watch?v=I3rIdmfSk34
Ha az egész csak zagyvaság lehetne,

valótlan, mint halálban az öröm,

távoli, mint innen a Világ vége,

ha csak bennem élne ez a gond,

ha senki se tudná, csak én szenvednék,

még nem is bánnám..Egyetlen kincsem a tét,

mit oly sok ember vesztett már el...

BECSÜLET, mindenek előtt.Állj fel és járj!!!

Ha lenne egy megíratlan könyvem, sós vízben

szavaim pihennek, a szél lapozná csak azt.

Ez a képtelen, és érthetetlen...ez az ÉNEM!

A kutyák is üvöltenek, a zene egyre hangosabb

Minden leütött hang menedék lelkemnek,

elviselhetetlen, dobhártya szaggató és idegtépő,

egyszerre: CSEND!!!De nem olyan ami tényleg létezik

csupán mint a kiöntött víz folyása...

Én válaszolnék, kikiáltanám: ELÉG LEGYEN EBBŐL!!!

De azon szívek fájdalmát kik összetörnének...áh,

nem adom fel!Inkább tűrök.

Szavaim mint halott lábán a csók, gyertya égető...
Megnyugtató-Te trombita szó, te édes nyugalom!
Ha nem lenne történet, nem vágyakoznék a valódiságra,

benne igazság, őszinte mosolyban fürödheték akár

egy dáma.A suttogó morajlás már végig söpört a

pusztán-nem új dolog!Lovasok vágtája, halottnak

képe se hír már...

Nyál buborék, vámpirfogú frusztrált Rituálé.

A levegőm majd ezután méregtől óvom.

Neked most jó lehet, nem görgeted tovább egyetlen véges

szúrásként árva lelked.A hazugságok véges

játéka úgy vonul felettem mint kormos felhő

életem napja előtt:eltakarva MINDENT!
Továbbvonul a pillanat és nem lobban lángja

már...bűzölgő tömény füst felhő jeleníti napom végét,

Ez a vers már nem hozzám tartozik és nem tart sehová.

Fejemből a tér...

Élet-poharam alján szurokként a poshadt idő,

szellőztetni kéne már!

Az nem sors, hol lehetnék akárki más...
Páncél alatt vasfogú atkák nemzetsége,

se tűz, se árvíz nem pusztítja őket.
Fekete lélek-keret,

sötét árnyak – rút tetteim lassú menetelése;

Tízujjú lény, bárki légy, könyörülj rajtam!

Szabadíts szürke láncaimtól. Szenvedek...
Szivárvány-karaván vár ránk,
paták, szarvak, csupa-szőr hátak,

savas árok, szöges dróton vézna lábak.
Repedt deszkán romos házak.

Behunyt szemem mögül kimászik

a tér, nevemet tudja, de leírni fél.

Ringatózó dinnyefej, dióbél, rideg szél,

összeomlóban a világegyetem!

Agyamban megint kicsírázott a bab; nagyítón

figyelem az égő hangya lelkét és hallom

a csótány segélykiáltását a talpam alatt!

Magányosan ténfergek.
Repedeznek kinőtt körmeim, hajam hull cafatokban,

sót dörzsölök sebeimre.

Vedd észre magad! – csak ezt hallom untalan –,

ne a szád járjon, hanem az eszed...

Sötétben elhal az élet;

itt a vég, érzem.
Most még átfog, tartani kénytelen.

Ám nincs, ki bekerítené az életem. De én nem leszek

fogoly soha már...

Üvölts...

Üvölts, sikíts csak, hogy halljam.

Hallgatsz már napok, évek óta.
Jön, vágtat a magányos tétovaság,

jobb keze hajammal játszik, bal a mellemen pihen,

halálos csend simogatja fejemet. Nevetek.

Teámban fülledt erotika, mely

suttogva kiálltja: Vigyázzak!

Fél talán, de magába húz. Forgatja,

szívemhez nyúl; Kitépett lelkem még

lebeg; enyém-tiéd még mindig él!

Pedig már napok, évek óta másra

se vágyok: megfogni – oly kemény! Kívánom...
Fogja be szemeid, érezd leheletét a bőrödön.

Ilyen a MOST?! Hosszú séta, lepörgött film,
csupa hamis ígéret és csalódás, vágyakozás...
Igen! Sikíts! Hangosan, csak
hogy halljam.
Mint hideg téli hajnalon a kigyúló

lámpasor fénye, hasított belém.
Szeretnék szeretve élni.
Még a kutyák is hallgatnak, a cigim

elfogyott, gyújtóm oda...mi lesz velem, Uram?!
Elmeséljem, hogy nem szerettek igazán, soha?!
vagy nevessek, mert az élet elhagy, gyorsan.
(oly mostoha...)
Lelki szemem a hóban vész el
csak ő simogatja kezem, éppen.
Ha most látnál, arcomról minden bánatom

rád hullana...testem mozdulatlan, agyam zakatol.
Látom, látom, hogy mellettem egy lélek sincsen.
Levágnám hajam, mi takarna?!
Elmúlt szavaim, most szólaljatok!
Levágott testrész, ragaszkodj...
Kivájt nyelvem, peregj a Világra.
Éltem lejtője, lelj kanyarra, hol magány vár majd...

Hol a tű?!

Sötétben csak forgolódom
agyam így is fénnyel telt retesz
pontosan látszó emlékekkel.
Üríteném már. Ütlegel az éberség.
Némán felveri álmom az édes,
édes lüktetés vágya. Bőrön a bőr
combjaim között vizes árok ám
ott találom. Csendes. Lassan
keringve nyitja selyem ölem.
Térdem remeg, felhúzom
- csak tessék -
inak mozgása, szíve
összehúzódása, mind bennem.
Hiánya izzó
tű a libidóban.

Haszontalan...

Mit neked a jövő.

mikor a múltad sem ismered.

Gyökértelen faként hamis

vágyaid kergeted.
Löttyedt éjjelek és nappalok

— így éled te életed.

Lógnak le rád a sors fűzfa ágai

beléjük gabalyodsz, de kikecmeregsz.

Úttalan utakon mászol

már, szinte kiégve jársz.

Születtem, akinek születnem kellett;

Én vagyok én, ez nem szégyenlem.

Hiszem magamat tettem azzá, ami vagyok,

életet kolduló emberi lény.

Nem érint a bűn és kegyetlenség.

Ha tehetem inkább adok, mint kapok

és szemedbe nézve keresem a Titkot,

és artériámban az egyszerű szót,

mely boldoggá tesz engem...

Remélem egyszer, megtalálom a kulcsot,

a szívem mélyén lévő korhadt ajtóhoz.

Hol az Én

Hajnalban szoktam keresni
hol is hagytam magam.
Minden árokban az utak
mentén van belőlem egy
kevés. Arcomból, köldökömből,
szőrömből, illatomból, véremből,
epémből, gyomorsavamból.
Egy mell-kavics a porban vagy
lapocka-virága a kerítésen,
gerinc-lépcső a kertben,
légcső a hintán, vese-gyümölcs
a fán. Ez mind én vagyok.
Széthagyom a testem.
Konfetti vagyok.
Újévi, a hétköznapokban.

Álmodásom...

Mint fekete koporsón a virág

vagy a lábbal rákotort föld,

felette sírkövön egy kép áll,

Kékfogú Harald, a viking szörny.

Vagy mikor Lót visszatekintett Szodomára,

teste sóvá, s gúnyája sótartóvá változott.

Nyughatatlankodhatom csendesen, az ára

annak, hogy mindenki csak áltatott.

Vastag takaró borítja le a világ ágyát

megvetetlenül, ráncos lepedőmnek nem találod párját.
Úgy dobolsz bennem mint Gyűrűk Urában az ork hadak

Volt egyszer vagy nem volt, az Öntudat?!

Életem, erdőben rothadó csónak,

melyet valaha emberek hagytak ott,

vagy mint a be nem váltott ígéret,

kanyargós lesz, sötét – fájdalom!

Álmodásom, zúgolódó tenger, én már nem nyughatom.

Ugyanazt a mondatot dobálom le a sziklás partszegélyen:

,,Ki vagyok, s mit akarok?!’’

Nem jut eszembe még sem a válasz, búsulok...

Mókuskerék – mindennapjaim árnya,

(én ellened harcolni fogok!)

sem a szerelem, sem az utcák

sem a szomorú gyerekek...

Lejtős úton halad álmom,

csak a vihar fenyeget.

Hol az olló?

Az É (n) LE (le) T szála
felgombolyítva. Elvágjam?
Lelki kezem remeg.
Szobor-fák az emberek.
Előre merednek,
merengve, nézve.
Veríték az ereimben.
Nikotin járta
arcüregem, beszédtelen.
Csak áztatom ollóm.
Az izzadtság só maró.