A tébolyult szelíd

Az élet napnyugta s -kelte,

hol szárad vagy duzzad a

fekete sár. Itt állsz, hol

torzak a dalok, versek

és elégiák, magasra állított

mérce – léce billeg, sután.

–    átugrani muszáj? –

*  *  *

Bizalom veszett ki belőlünk,

napokat törtünk ketté, kihalt

belőled az irdatlan kergeség.

Lelked fénytelen, én meg tébolyult

szelíd, kiben ezer tény összeég.

És mondom most, mert eddig

még nem tudtam: nem voltam elég.

*  *  *

Lelkem belerokkant. A tudat sebet

mart, vadlóként nyargalsz ereimben.

Kristályos üveg, az vagy,

kinek nézésében szilánkok

nőttek, mosolytalan arcomon

csorognak a savszerű könnyek.

 *  *  *

Guruljanak szerteszét, hadd

kaparjam ki magamból

– belém kövesedtél –

    *  *  *

Ma már hagyom. Feketében

a Béke várát kutatom.

      *  *  *

Most nagyot néztek a fáradt füvek,

hogy itt ülök s gondolkodom.

Ölben a megszeppent, néma folyó.

Neszek jelzik csak, hogy

szalad. Kőnek ugorván kacag.

Tisza partján a bennem

lévő halom csupán naptól

kiszáradt limlom, érzésektől

lángra kapott.

Nagy tűz vagyok.

Tarajos gondolat.

Az  ég beszűkült, tarajos gondolat.

A felhők elrajzottak. Ruhám alá

kúszik a fanyar szagú éj, szótlan.

Álla vállamon koppan.

Megmeredt a lecsüngő lét.

 – tűri, tűri aszottan –

Most dobbant, bennem él.

Fájt, fájjon, faljon fel nyomban,

nincs megállás.

 – tavasz, nyár, lombhullás –

Belém nyilalt a nagy magányban,

verejtékben fürdő testünk

lüktetésében, abban a sejt csapoló

ádáz remegésben, csók és vonaglások

közt, abban a semmi fényben,

láttam arcodba vájt üveges

szemedben, ajkaid mögé zárt

igaz szavadat. Elkopott álmoknak

lesz – e tavasza? Ha rosszak

Te légy testbe – ölbe vígaszom.

Bújnék, bújnék bőröd alá,
csak futnék véred után.
Markomban szorítanám szíved.

Tarka ruhámról színt se törsz le,

mint ahogy szárnyaim is épen hagyod.

– most is egyedül vagyok –

Magányos csillag, kit a Föld

köreibe szippant.

Pürrhosz áztatta ég.

Rángatja őket szelíden a

Pajkos, apró smaragdok

vékonyka madzagon.

Száll, száll az indigó pelikán

ezer álom taván, mi a végtelen

sötétbe csordogál.

Hetérák és kurtizánok dala

lepi el a bércet. Kárhoz a

lélek, gyullad szerelemre

ész ma igába, szívnek nincs

határa, szentje a kéjnek,

Istennője az örömnek.

Mannát majszol, habzsol

a jámbor, fojtja csak éhét.

A nap felveszi bíbor köntösét

földnek villantja vörös mosolyát,

máshol kezdi hosszú műszakját.

Időbe nézel, múltban a jövő vész el

sarkítva, félig, egészen az egységet.

Lelkedben kutatsz régi cél után,

csak ember vagy mocsokban, selyemben és

sután, mélységben fogantál a jó

létre fogadtál, életed mint

nap a horizonton, feljön

még is lemegy! Lelkemig hatol,

delejez. Falakon belül tisztább

a szó, vakolatnak koppan, dermedt,

visszapattan, színekre osztva.

Csonk a gyertya, lángol markomban.

Szélfodrokban formát bont a lét,

menny és pokol határát szakítva szét.

Csurran csöppen az alkonyati csend, a

Nap nyugtalan, pürrhosz áztatta az ég.

Sejtem a gát.

Elmúlok benne, újra és újra

mint kristályos esőcsepp az

izzó talajra hullva.

Néma imák telepednek ajkaimra,

bilincset csatolnak vézna karjaimra.

Hiú ábrándok táplálják ostoba lelkem

a semmibe, mohón markol kezem.

Kárhozatra ítélt emberek előttem

elmúlt évek árnyai mögöttem.

Hát múljak el benne, újra és újra

térdeplek tovább, majd porba

hullva szorosan ölelnek téveszmém

láncai, elringatnak ábrándjaim.

Testem mélyén üszkös szervek

között süvít a vér, milliónyi

sejtem a gát, reszkető szívembe tépve

hiába kiáltod a kérdés,

csak a lég hangján suttogó, izzó

düh felel! Átjár a bánat és

fájdalom, férgeid egyre beljebb

másznak, fejedben keserű gondolatok

tanyáznak. Felhők mélyén villámok alatt

téboly és hangzavar, senki sem hallja szavad,

melyet üvegbe zárt, síró

lelked kiált, szél fújta el

csendet hall a Világ.

Már csak törött korsón csendül

a semmi fojtott hangja.

Elmém kihalt földjén fekete

kormot szitál, és tudom,

seprűböl kardot nem csinál.

Szép szó kelti életre mint eső a magot,

az érzéseket, a bájt, benned is ha hagyod.

Gabónak. Baklava.

 Cukros oldattal

higítom tömör

tested ízét,

mit félkemény

külső ölel

szorosan körül.

Roppanós hély

csupán mi

megtart, sűrű

diós massza,

feltörvén azt

elszabadulsz.

A lé miben

ázol ajkak

gyönyöre, kicsik

és nagyok

öröme, öröme

lészen a

formádban,

szemet –

gyönyörködtető.

Ízedben mi

rabul ejt.

Illatod – Istenem –

néked adom

Lelkem, Ó

Török Veszedelem.