Tudom milyen, mikor ereim
kirántják s
üregükbe ólmot öntenek.
Érzem, valami
bennem mocorogni kezdett,
tudom valami
gyökeret eresztett.
Elég!
Önbecsülésem elillant, a múlté,
hitem cserélném
valami újé.
Torz felhők
kúsztak városom fölé,
megtorpant az
utca s nézett felfelé.
Könnyeim pusztító
viharként tombolnak,
kiáltásaim
hullámokat korbácsolnak.
Arcomon a
tenyerem csattan és
egy pillanatra a
fájdalomban
békére találtam.
Ijesztő kilátás
számomra a valóság
e szemétdomb
mérges parazsán.
Fújja el a szél
romlott életem bűzét –
alkoholmámoros
alkonyon hallott nyöszörgést.
Szóljon szám, és
fájjon fejem,
superstitio
áztatta hiányos értelem.
Tantalosz lennék,
ki csak gyötrődik egyre.
Lelkem kincseit
megette,
csupán vad korpa,
hízók eledelével
jóllakott bő
gyomra.
,,Nincs epe se
méreg ártatlan pennámban...’’
A zsigereim
masszává váltak.
Bőröm érzi az
étert, agyam
becsmérli szívemet,
a Mindenséget.
